továbbra sincs netem, úgyhogy ismét csak feldobálok pár dolgot.
A pakisztáni választások után (utoljára itt írtam róla) most az új parlament és a kormány megalakításánál tartunk. A nyertesek, az ünnepelt demokraták között nem mennek olyan simán a dolgok. A parlamentben a pro-demokrata erőknek 2/3-os többségük van. A négypárti koalícióban a legerősebb a választásokon nyertes Bhutto párt a Pakisztáni Néppárt (PPP) valamint a Pakistan Muslim League-N (Nawaz Sharif, szintén ex-miniszterelnök), az Awami National Party (a pastuk lakta NWFP nyertese) és Muttahida Majlis-i-Amal (iszlamista pártok hatpárti koalíciója). Az MMA-ban az az érdekes, hogy sokan közűlük a tálibok nyílt támogatói, a 2002-es választásokon a hadsereg némi rásegítésével elnyomó többséget szereztek a NWFP-ben és az akkori kománypárt (PML-Q) partenere voltak a kormányban. Most tehát megint kormányon vannak, csak a túloldalon :)
Pakisztán ritkán olvasott arcáról itt egy nagyon jó írás On The Long Road To Freedom, Finally
címmel. Ilyen jó és tartalmas írást már rég olvastam. A szerző egy olyan Pakisztánt tár a szemünk elé, amelyről szinte nem is lehet olvasni. És az összkép pozitív! Gyakorlatilag a pakisztáni középosztály helyzetét, pespektíváit tekinti át, mi történt velük 2007-ben. Mi késztette őket arra, hogy: THE SECOND event likely to change South Asian history took place on the 18th of February, 2008. On that day, Pakistan’s new urban middle class for the first time showed their new political muscle at the ballot box, voting en masse for moderate, liberal, secular and centrist parties. The Pakistanis showed that they wanted the ability to choose their own rulers, and to determine their own future. To ensure this they voted for a major change that would send the military back to their barracks and the mullahs back to their mosques.
Pakisztáni hírek kapcsán sose hallani: moderate, liberal, secular és centrist emberekről! Kivételesen egy hosszabb idézet a cikkből:
The country I saw last week on a long road trip from Lahore down through rural Sindh to Karachi was very far from a failed State. Nor was it anything even approaching “the most dangerous country in the world… almost beyond repair” as the Spectator (among many others) recently suggested. Instead, as you travel around Pakistan today you can see the effects of the recent economic boom everywhere: in new shopping malls and restaurant complexes, on hoardings for the latest laptops and ipods, in the cranes and buildings sites, in the smart roadside filling stations and the smokestacks of the factories; in the new 4x4s jamming the roads and in the endless stores selling mobile phones. In 2003, the country had fewer than three million cell-phone users; today apparently there are almost 50 million, while car ownership has been increasing at roughly 40 percent per year since 2001. Foreign Direct Investment (FDI) has risen from $322 million in 2002 to $3.5 billion in 2006.
It is true that on my trip there were pockets of great poverty and frequent shortages of electricity. At one point, I was told that I shouldn’t continue along certain roads near the Bhutto stronghold of Larkana as there were dakus ambushing people after dark. But by and large, the countryside I passed through was calm and beautiful, and not obviously less prosperous-looking than rural India. Indeed, the transport infrastructure of the country is in many ways better than India’s: Pakistan still has the best airports, motorway and road network in the region. Driving last week along the dual carriageways of Sindh, a week after bumping through rural Rajasthan, there was no comparison between the roads on either side of the border.
The cities of Pakistan, in particular, are fast changing beyond recognition. As in India, there is a burgeoning Pakistani fashion scene full of ambitious gay designers and some amazingly beautiful models. There are also remarkable things happening in the world of books: as well as a fine crop of major non-fiction writers — Ahmed Rashid, Zahid Hussain and Ayesha Siddiqa at the front of the pack — there has been an amazing renaissance in English-language fiction, with fine writers like Kamila Shamsie, Nadeem Aslam, Daniyal Mueenuddin, Moni Mohsin, Ali Sethi and especially this year’s Booker short-listee, Mohsin Hamid, all for the first time giving their Indian counterparts a run for their money.
Recently, Hamid, author of the bestseller The Reluctant Fundamentalist, wrote about this. Having lived abroad as a banker in New York and London, he returned home to Lahore to find the country unrecognisable. He was particularly struck by “the incredible new world of media that had sprung up, a world of music videos, fashion programs, independent news networks, cross-dressing talk-show hosts, religious debates, and stock-market analysis.
Csupa olyan info és összefüggés amiről a legritkábban lehet olvasni. És mennyi ilyen van még benne.
Az íraki szunnitákról írtam utoljára. A kérdéshez megjelent még egy kommentár itt. Kb ugyanaz van benne amit én is leírtam azzal a különbséggel, hogy - nagyon helyesen - beleveszi az új riválisok közé azokat a fél-legális szunnita csoportokat, amelyek az elismerés határán mozogtak, nem voltak betiltva, de tudva volt, hogy hatással, befolyással vannak a felkelős csoportokra (mint pl. a Muszlim Tudósok Szövetsége). A cikk vége a elkövetkező tartományi választások esélyeit latolgatja, ez lesz az első olyan megmérettetés, ahol a "régi" és "új" szunnita pártok megmérettethetik magukat.
A törvényt azonban idáig nem fogaták el, mert az három fős iraki elnöki tanácsból a sííita alelnök nem volt hajlandó aláírni (a parlament által elfogadott törvényeket, mindhárom személynek -elnök és két alelnök - alá kell írnia). Most ez is megtörtént, úgyhogy elvileg október 1-vel megtarthatóak a választások.
Ha jól emlékszem ez is a surge belpolitikai javaslatai között volt. Ez az jelenti, hogy a három fő törvényből (Baath párt tagok visszaengedése, tartományi választásokról szóló törvény és az olajjövedelem elosztásáról szóló törvény) kettőt már elfogadtak ( az olajtörvényről van még vita ha jól emlékszem).
Még egy utolsó szösszenet a hvg honlapján az iraki háborúról Németh József tollából. Ez egy általánosabb elemzése az amerikai konfliktusnak, mindössze egyetlen megállapításával vitatkoznék: A felkelők elleni eredményes fellépés igénye magával hozta a „zsoldoscégek” alkalmazását is, amelyek emberveszteségei nem jelennek meg közvetlenül az állami halálozási listán, így a közvélemény felé „csak” az általuk kínált „szolgáltatás” igénybevételéért kifizetett összeg látszik.
A zsoldoscégeket nem a felkelők elleni harcra vetették be, hanem őrzés védelemre, személyi védelemre. Ráadásul az ellenálllás fő fészekiben (szunnita tartományok) nem nagyon jártak őrizetre érdemes személyek. A kalandok Bagdadban és esetleg délen voltak, de ott sem offenzív akciókban vettek részt. Legalábbis a nyilvánosságra került hírek szeint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése