Egy pozitív hír Afganisztánból

Több is van ezekből, de nem ír róluk senki. Úgy tűnik működős képes a Üzbegszisztánból húzott magasfeszültségű vezeték és Kabulban van áram. Vagy legalábbis jóval több áram van, mit ami eddig volt.


A Külügyi Intézetnél megjelent egy rövid elemzésem az iraki surge tapasztalatainak korlátozott alkalmazhatóságáról Afganisztánban. Washingtonban egyre nagyobb a nyomás, hogy az iraki sikereket applikálják Afganisztánban is, ám az ötletet legalább annyian ellenzik is. Ott van Petraeus tábornok a fő architekt, érkeznek az extra katonák, sokaknak ennyi elég, hogy az iraki példa megismétlését lássák. Én bízom az amerikai COIN tábornokban és ezerdesekben. Irakot mindenki leírta 2006-ben, aztán most hol vannak. Nem biztos, hogy megoldást találnak Afganisztánra is, de amit kitalálnak a reményeim szerint értelmes lesz és koncepciózus. Itt a tanulmány:

Gyorselemzés 2009/1

Wagner Péter:

Az Obama-adminisztráció és Afganisztán: Merre tovább?

Az Amerikai Egyesült Államok számára Barack Obama elnökségének első napjától kezdve kiemelt prioritással fog bírni az afganisztáni helyzet rendezése. Már az elnöki pozícióért folytatott kampány során nyilvánvalóvá vált, hogy az új demokrata vezetés az iraki demokratizálásnál súlyosabb problémának ítéli meg a közép-ázsiai országban kialakult helyzetet. Obama elnök választási hadjárata során rendszeresen hangsúlyozta, hogy az Irakból kivonandó csapatokkal kívánja megerősíteni az egyre nagyobb kihívásokkal szembesülő afganisztáni amerikai alakulatokat, és politikai értelemben is több figyelmet fog szentelni a terrorizmus elleni háború valódi színterének.
Jelenleg a nemzetközi erők összesen mintegy 60.000 katonával rendelkeznek Afganisztánban, amelynek felét az Egyesült Államok adja. Az elmúlt hónapokban elhangzott washingtoni ígéretek szerint az új adminisztráció további mintegy húsz-harmincezer fővel kívánja növelni erőit.


Veszélyes példa lehet az iraki siker


Az afganisztáni biztonsági helyzet az elmúlt években a külföldi katonai egységek fokozatos létszámnövelése ellenére is egyre rosszabbá vált. A Karzai-kormány hatalmát megkérdőjelező, heterogén összetételű Tálibán Dél- és Kelet-Afganisztánban évről évre erősebbnek bizonyul: a brit haderő például hiába emeli évente fegyvereseinek létszámát a kábítószer-termesztés központjának számító Helmand tartományban, a jelenleg 7.5000 fős kontingens is tehetetlennek bizonyul az ellenállókkal szemben.
Az Obama-adminisztrációban - és általában a kétpárti politikai eliten belül - sokan David Petreaus tábornoktól várják az állapotok jobbra fordítását, aki 2006 és 2008 között képes volt a polgárháború felé sodródó Irakban is megállítani az erőszak spirálját és stabilizálni a biztonsági helyzetet. A közel-keleti országban is az amerikai csapatok létszámnövelése (angol kifejezéssel a surge) jelentette az első lépést, amelyet aztán az ellenállás magvát adó szunnita arab törzsekkel való együttműködés kiszélesítése követett. A belőlük verbuvált ún. Ébredési Tanácsok lettek a szunnita közösség politikai reintegrációjának fő motorjai, illetve az USA rajtuk keresztül finanszírozza mintegy 80.000 egykori felkelő alkalmazását a helyi biztonsági feladatokra.
Az iraki demokratizálás újraélesztése az elmúlt két évben ennél jóval összetettebb feladat volt, ám az elemzők nagy része és a politikai elit megragadt a látványos és legjobban mediatizált lépések ismereténél.
Petreaus tábornokot azóta előléptették, és a Központi Parancsnokság vezetője lett. Ez a szervezet irányítja az amerikai erők Irakban és Afganisztánban folyó hadműveleteit. Washingtonban jelentősek a tábornokkal szembeni elvárások: hogy az Irakban bevált módszerek alkalmazásával Afganisztánban is mielőbb normalizálja a helyzetet.
Az elmúlt hónapokban a politikai kommentárok és elemzések nagy része viszont arra figyelmeztet, hogy ami a közel-keleti országban működött, az a közép-ázsiaiban nem fog. Valóban, a két állam között a különbségek jelentősebbek, mint a hasonlóságok.


Stabilitás és biztonsági erők


A két ország biztonsági kilátásainak vizsgálatakor érdemes egy pillanatra visszatérni az alapokhoz. Afganisztán területe egyharmaddal nagyobb, mint Iraké, és a lakossága is ötmillióval több. A hatékony rendfenntartás szempontjából érdemes összehasonlítani a két ország területén meglevő katonai és rendőri erők létszámát. 2008-ban ez Irakban 150.000 amerikai katona és mintegy hatszázezres iraki biztonsági erő, míg Afganisztánban 60.000 főnyi nemzetközi katonaság és százezer fős afgán biztonsági erő volt. A kisebb lakosú és területű országban sokkal nagyobb erő igyekezett stabilizálni a rendszert. A közel-keleti országban az USA hadereje a surge alatt harminc százalékkal nőtt, ám az iraki biztonsági erő megduplázódott! Afganisztánban ilyen arányú létszámnövelésre az elkövetkező években esély sincs, a tervezett fejlesztések is csupán egy 134.000 fős hadseregről és 82.000 fős rendőrségről szólnak a jövőben. Amíg ugyanis Irakban a fejlesztéseket fedezték a növekvő olajbevételek, addig a Karzai-kormány eddig is nemzetközi közösségek segélyéből tudta csak működtetni Afganisztánt. A két ország 2008-as költségvetése közötti különbség majdnem hússzoros.
Mindamellett a számok nem árulnak el semmit a kiképzés színvonaláról és a biztonsági erők lojalitásáról. A megkülönböztetett amerikai figyelemnek köszönhetően az afgán hadsereg kiképzésében és felszerelésében az elmúlt években jelentős eredményeket értek el. Az ISAF alá tartozó mintegy 30.000 amerikai katona mellett ugyanis másik 12.000 foglalkozik a fegyveres erők képzésével, amit kiegészít a nemzetközi közösség jelentős haditechnikai fejlesztése is. A rendőrség professzionalizálására tett kísérletek egyelőre kudarcot vallottak. A korábban Németország, majd az EU által irányított és finanszírozott program érdemben nem tudott változásokat elérni, s a rendőrség nagy része ma is korrupt, írástudatlan, alulfinanszírozott, és inkább a helyi rendőrfőnökhöz és hadurakhoz lojális, mint a központi kormányhoz.
Az iraki szunnita arab tartományokban felállított törzsi milíciákhoz hasonló afganisztáni Ébredési Tanácsok életre hívását nemcsak az afgán politikai elit, hanem maga a lakosság is ellenzi. Sokan ugyanis attól félnek, hogy az ilyen szervezetek létrejötte a rossz emlékű hadurak és milíciáik ismételt megjelenéséhez vezethetnek; arról nem is beszélve, hogy egy ilyen kísérlet szemben áll a nemzetközi közösség eddigi politikájával, azaz a lakosság és a korábbi félkatonai egységek demilitarizálásával. A 2002-ben elindított és Japán által dollármilliókkal finanszírozott Disarmament Demobilisation and Reintegration (DDR) program, majd a helyét 2004-től átvevő Disbandment of Illegal Armed Groups (DIAG) kezdeményezés, bár több tízezer kézifegyver begyűjtését és egykori kombattáns civil életpályára történő átállítását érte el, átfogó változást nem hozott.


A politikai megbékélés perspektívájának hiánya


Irakban az ellenállás magvát alkotó szunnita arab felkelők kezdetben az iraki al-Káidával együttműködve tevékenykedtek. A külföldről érkező fanatikus önkéntesek és az általuk hirdetett szélsőséges vallásmagyarázat azonban hosszú távon idegen volt a helyi közösségeknek. Amikor pedig az al-Káida a megszálló erők helyett egyre gyakrabban támadta a civil lakosságot és az ezért tiltakozó saját szövetségeseit, megnyílt az út a felkelők és a megszállók közötti párbeszéd előtt. Amíg ugyanis a terrorista szervezet egy iszlám kalifátus felállítását tervezte (amelynek Irak csak egyik része lett volna), addig az ellenállók alapvetően politikai sérelmeik orvoslása érdekében folyamodtak az erőszakhoz.
Afganisztánban a Tálibán ehhez képest sokkal összetettebb mozgalom, amelynek legfelső vezetése semmilyen politikai kompromisszumra sem hajlandó. A szervezet második vonala, amely nincs szigorú hierarchikus viszonyban az előző szinttel, elsősorban helyi ellentétek miatt harcol a kormány ellen. A legtöbb afgán, különösen Dél-Afganisztánban, a Tálibánt nem annak vélt népszerűsége vagy világnézete miatt támogatja, hanem azért, mert csalódott az egyre korruptabb, a minimális fejlődés biztosítására sem alkalmas központi kormányban, illetve annak helyi képviselőiben.
Az iraki felkelés kezelése során a katonai eszközök bevetését és az Ébredési Tanácsok létrejöttét a politikai megbékélés, a hatalommegosztás lépése követte. Ennek során Bagdad egy sor törvényt fogadott el, amelyek biztosították az élet normalizálódását a rendszerváltás idején elidegenített közösségek számára. Afganisztánban semmi sem motiválja az ellenállókat, hogy harcukat feladva a kormány oldalára álljanak, vagy betagozódjanak egy olyan politikai rendszerbe, amely a 2004-es államfői és a 2005-ös parlamenti választások óta elvesztette minden népszerűségét és legitimitását, mivel képtelen volt hatékony módon emelni az emberek életszínvonalát, csökkenteni a kábítószer-termelést stb.


Kihívások az Obama-adminisztráció előtt


Kai Eide, az ENSZ afganisztáni különleges megbízottja a napokban arra hívta fel a leendő Obama-adminisztráció vezetőit, hogy ne egy új stratégia kidolgozásával jelezzék eltökéltségüket az afganisztáni helyzet megoldásával kapcsolatban, inkább a meglevő elképzelések megvalósításának szenteljenek nagyobb figyelmet. A közép-ázsiai ország egyik problémája ugyanis pont ebből fakad: stratégiák, tervek rendszeresen születnek, ám azt a kihívások és az igényelt erőfeszítések miatt a nemzetközi közösség aztán nem, vagy csak félig-meddig hajtja végre.
Az új adminisztráció nagyobb hangsúlyt kíván helyezni a konfliktus regionális kezelésére, elsősorban Pakisztán és Irán megnyerésére a stabilizálásban való részvételre. Az elképzelésben semmi új nincsen, ezt a nemzetközi közösség már régóta hangsúlyozza, ám az Egyesült Államok ez idáig vagy nem találta, vagy nem kereste a módját annak, hogy ezeket az országokat - különösen Pakisztánt - milyen módon lehetne érdekeltté tenni a folyamatokban.
Irakban a stabilizálódás elérésében fontos szerepet játszott, hogy Irán alapvetően a fennálló rendszer fenntartásában volt érdekelt, és támogatta az Egyesült Államok által hatalomra jutott új politikai elitet. Az iraki ellenállás külső támogatása igen korlátozott volt, és hosszú távon egyetlen szomszédos ország sem látott érdeket a polgárháborúban vagy az al-Káida győzelmében.
Az afgán regionális helyzet azonban gyökeresen különbözik ettől. Pakisztán évtizedek óta igyekszik meghatározó befolyásra szert tenni Kabulban, miközben az elmúlt években egyes Afganisztánnal határos területei felett elvesztette befolyását. Az itt működő szélsőséges szervezetek társadalmi és anyagi bázisa fontos hátországot jelent a Tálibán mozgalomnak, és a szervezet elleni hatékony fellépés mindaddig lehetetlen lesz, amíg Iszlámábád érdemben nem képes ellenőrzése alá vonni északi határterületeit.
Ilyen feltételek mellett kérdéses, hogy a jelenlegi amerikai csapatnövelés önmagában jelenthet-e megoldást. A tervek szerint az extra haderő bevetésére a Tálibán által uralt Dél- és Kelet-Afganisztánban kerül majd sor. Az első törzsi milíciák felállításának megszervezését már elkezdte az amerikai hadsereg, bár utóbb cáfolták, hogy pontosan erről lenne szó. 2008-ban 151 amerikai katona vesztette életét a harcokban (2001 óta a legtöbb). 2009-ben a tálib ellenállás megtörését célzó műveletek során ez a szám minden bizonnyal tovább fog növekedni.
Az új Obama-adminisztrációnak fel kell készülnie a növekvő veszteségekre és a rövid távú eredmények hiányára. A titkos adunak hitt Petreaus tábornok és csapata egyelőre nem állt még elő részletes elképzelésekkel arról, hogy az Irakban sikerrel alkalmazott, felkelés elleni doktrína tanításait miként fogják Afganisztánban hasznosítani, és mit tartanak meg az iraki tapasztalatokból, s mit nem. Tekintve a surge stratégiáját kidolgozó és alkalmazó amerikai katonai vezetés tanulási és adaptációs készségét, még az is elképzelhető, hogy valamilyen, eddig nem ismert módon képesek lesznek az első lökést megadni az Obama-adminisztráció új Afganisztán-politikájához. Ám Irakban senki sem hitt nekik, és Afganisztánban sem biztatóbb a helyzet.

2009. január 20.