Az ICG-től megjelent egy szuper tanulmány Muktada asz-Szadrról és a szervezetéről. ami engem különösen boldoggá tett, az az hogy nagyon sok új info van az apjáról Szadik asz-Szadrról, akinek sikerét tulajdonképpen köszönheti Muktada. Az apával 1999-ben végeztek Szaddám emberei egy állítólagos rablótámadásban.
Az esete világosan mutatja, hogy hogyan működik a tudományos kutatás. a 90-es években szinte alig lehetett róla hallani nyugaton, holott Irakban egyre nagyobb befolyásra tett szert. Csak a rendszerváltást követően kezdtek el informáiók szivárogni tevékenységéről és most tartunk ott hogy az első részletes leírások születnek életéről. Majdnem 10 évvel a halála után.
Nincs ebben semmi furcsa, ez a normális úgy látom a ebben a tudományban.
Itt az április narancs cikkem második része. az elsőt már kitettem ide.
Magyarok
A fejlesztések nagy része a nemzetközi közösségtől és a különféle nem kormányzati szervezetektől (NGO) függ. Az ország GDP-jének alig tíz százaléka származik saját forrásokból; a külföldiek által hozott pénz egyszerre kívánatos és terhes. Az NGO-k tevékenysége nagyrészt koordinálatlan, ott és azt fejlesztenek, amit szeretnének, sokszor figyelembe sem véve az ország vagy a település érdekeit. De Afganisztánnak minden dollárra szüksége van. Ahmed, az egyik külföldi NGO ifjú helyi munkatársa élesebben fogalmaz: "A külföldiek hatalmas házakat bérelnek és drága autókkal járnak. Túlbiztosítják magukat, ha kimozdulnak a városból, legalább két dzsippel indulnak el, de láttam már olyat is, hogy hat ember négy terepjáróval ment ki. Egynapi benzinköltségből kijön egy falusi iskola tanári karának a fizetése."
A magyar Ökumenikus Segélyszolgálat 2002 óta van jelen Észak-Afganisztánban. Eddigi tevékenysége során vagy tíz iskolát emelt Balkh tartományban. Egy-egy ilyen suliba 800-1000 gyerek jár, gyakran több környező faluból, az oktatás két-három műszakban folyik. A fiúk és a lányok külön tanulnak, ám az évfolyamok nincsenek el-választva egymástól. A fűtetlen iskolák már három-négy év után lepusztultan festenek, a vakolat pattogzik, a falak piszkosak, a padok szétesőben, tanári nincs.
Nauid, a magyarok helyi munkatársa is panaszkodik, míg bejárjuk a segélyszervezet következő iskolájának a helyszínét. "Nézzétek ezt a telket! Az iskola még kész sincsen, de egy másik NGO már megépítette a WC-ket. A kutat már szintén lefúrták. Az iskolával meg még csak az engedélyeztetésnél járunk, az építkezés csak tavasszal kezdődik majd. Miért így megy ez?"
Az iskolák és a kórházak mellett a legtöbb segély az úthálózat fejlesztésére ment el - és ez érződik a legkevésbé. Az országban alig több mint négyezer kilométer betonozott út van, a többi lehetetlenül göröngyös. Az elmúlt években - elsősorban amerikai pénzből - újjáépült az ország nagyvárosait, Kabult, Mazart, Herátot, Kandahárt és Dzsálálábádot összekötő gyűrű, amelyen csak az ellenőrző pontok lassítják a forgalmat. Ám ezekben és a többi városban a lakosság alig 20 százaléka él, a falvakban marad a szamár, a teve vagy a gyaloglás.
Kabulban a nemzetközi haderő parancsnokságát zord tekintetű olasz katonák őrzik, egy böszme páncélossal a bejáratnál. Tisztázzuk, milyen feltételekkel látogathatjuk meg a magyar katonákat, akik nem itt, hanem a város szélén állomásoznak. Taxiba pattanunk és odahajtatunk.
A NATO 2003 augusztusában vette át az Afganisztáni Stabilizációs Erők (ISAF) főparancsnokságát. Kezdetben csak Kabulban, majd 2003 vége óta a fővároson kívül is állomásoztat csapatokat. Számuk lassan, de biztosan növekszik, jelenleg meghaladja a tízezer főt. Először az északi tartományokban, majd nyugaton, idén nyártól pedig már Dél-Afganisztánban is jelen lesznek. Az Egyesült Államok, amely Tartós Szabadság néven külön hadműveletet folytat a terrorizmus elleni háború jegyében, kezdetben élesen ellenezte az ISAF tevékenységének kibővítését, mondván, hogy akadályozhatja a harcukat a tálibok és az al-Káida ellen. Azóta az ellen-érzés kicsit alábbhagyott. A soknemzetiségű kontingens képes volt kissé lecsendesíteni a vidéken még erős hadurakat. Egyszerre képviseli a központi hatalmat és jelzi a Nyugat szándékát Afganisztán megsegítésére.
Magyar katonák szinte a kezdetektől vannak kint: először csak az orvosi kontingens, majd 2003 óta a hazai mértékkel robusztusnak számító lövészszázad is. Ez idáig halálos áldozatok és nagyobb veszteségek nélkül végezték a főleg járőrözésből és kísérési feladatokból álló munkájukat. Továbbképzést tartottak az ellenőrzésük alatt álló rendőrségi körzetek munkatársainak; a térképolvasás, tömegoszlatás és egyéb feladatok betanításáért hálásak Kabulban, az afgán rendőrség nagy része ugyanis szakképzetlen analfabétákból áll. Az átlagember is jobban örül, ha a hatóságok a külföldi katonákkal járőröznek, így ugyanis nincs mód a kenőpénzek elfogadására, és emberibb bánásmódra is számíthatnak.
Őrültek vagytok - jegyzi meg Halász őrnagy, a kontingens parancsnoka, amikor értesül arról, hogy taxival jöttünk: a Djalalabad Roadot a nemzetközi haderő messze elkerüli a gyakori robbantások miatt. Kezdetben nem értjük, hogy mire ez a nagy para, az afgánok békések, kedvesek, semmilyen veszélyt nem érzékeltünk. A katonák viszont értetlenked-nek: megbízhatatlan emberekkel barátkozunk, idegen szállodákban alszunk. Másnap járőrözni megyünk velünk, és megértjük, hogy nekik másképp fest Afganisztán. Más, ha egy jellegtelen taxival utazol a környezethez kellően hozzápiszkolódott ruhában, és más, ha egy nagy zöld terepjáróval, egyenruhában, felfegyverezve indulsz ki a tömeg közé - mondja az egyik katona. Elvileg nagyobb a biztonság, de könnyű célpont vagy. Ráadásul az egyik pillanatban még békés, integető tömeg általad ismeretlen okok miatt bármikor ellenségessé válhat - bár, teszi hozzá a tiszt, nekik még nem volt rossz tapasztalatuk.
A házilag páncélozott terepjáróval szűk bazáron hajtunk át, katonáink lejattolnak a helyiekkel - szálem alájkum, hello, how are you, khoda háfiz, egy biccentés ide, egy bólintás oda. A magyar katonák bírják a pszichikai megterhelést, a kontingens tagjai jól fel vannak készítve, motiváltak, elismertek a többi nemzet között. Nehézség talán csak a logisztika körül lehet, bár erről senki sem akart beszélni. Nem járhatunk messze az igazságtól, ha a Honvédelmi Minisztérium sanyarú gazdasági helyzetére gondolunk.
Ki szavatol?
Sok tennivaló van még, iszonyú mennyiségű pénzre lesz szükség, hogy az ország felépüljön. A drogtermelés az élet minden területén közvetve vagy közvetlenül jelen van - az afgán GDP évente 25 százalékkal növekszik, biztosak lehetünk abban, hogy ennek jó része a kábítószer-kereskedelemből befolyt pénzeknek köszönhető. Ám a változást mindenki érzi, az értelmiségitől az egyszerű parasztemberig, és általában egyetértés van abban, hogy Afganisztán jó úton halad. De a nemzetközi jelenlétre még minimum egy évtizedig szükség lesz. Sokak számára a külföldi katonai jelenlét nem megszállást jelent, hanem annak szavatolását, hogy a még mindig befolyásos hadurak nem tudnak jelentősen visszaélni a hatalmukkal, és hogy a választott kormány sem fogja "elrabolni" a rendezési folyamatot. A nemzetközi közösség 2006 januárjában jelezte is: újabb öt évre mindenképpen kiveszi a részét Afganisztán újjáépítéséből, bár komolyabb eredményeket vár az afgán kormánytól. Ismét jelentős felajánlások érkeztek a donor országoktól - felhasználásuk módja még komoly vitákat fog gerjeszteni. A Karzai-kormány maga akar dönteni róluk, a külföld - a mindent átható korrupció miatt - inkább az alacsony hatékonyságú, de megbízható NGO-kra bízná a segélyek kezelését.
"Azok, akiknek hatalom van a kezükben és milíciákat irányítanak, most az asztal mellett vitatkoznak - mondja Barakzai aszszony. - Toll van a kezükben, nem pedig fegyver, és ha bajuk van egymással, kénytelenek megbeszélni." Nem is olyan rossz eredmény egy olyan országban, ahol a béke emléke már régen kihullott az emberek fejéből.
folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése