COIN Irakban 1961-1974

A legjobban erős felindultságból lehet blogposztot írni. Besenyő János barátom tegnap átküldött egy linket és egy hozzá tartozó 508 oldalas tanulmányt a RAND Corporation-től, aminek a címe: Paths to Victory Detailed Insurgency Case Studies. 71 esettanulmány van benne. Már láttam korábban is a kiadványt, de nem volt erőm belenézni. Most megtettem, mert egyébként is pont egy COIN-nal foglalkozó doktori kéziratát is megkaptam, és utána kell olvassak a témának.

Átnéztem a tartalomjegyzéket és egzotikusabbnál egzotikusabb helyekkel és konfliktusokkal találkoztam (a RAND anyagban, nem a doktoriban). A munkának négy szerzője van, egyiket se ismerem, de hát nem is foglalkozom rendszeresen COIN-nal. Viszont foglalkozom pl. Irakkal, így amikor megláttam, hogy szerzők a 71 esettanulmány közé vették az Irak vs. kurdok 1963-1974 időszakot nagyon meglepődtem.

Az volt első gondolatom, hogy ezek a szerzők, most minden hidegháborús létező konfliktust beleszuszakoltak a felkelés ellenes tevékenység értelmezési keretébe. Ez lehet egy magyarázó szempont, csak éppen – esetleg – a történelem hibás olvasásával jár, ami hibás következtetések levonásához vezet. És tekintve hogy ez a kiadvány a Pentagon döntéshozóinak íróasztalára kerülhetett, az eredmény nem mindegy.

De meggyőzhető vagyok, így álltam neki az olvasásnak. Annyit kell tudnia a kedves olvasónak, hogy kb. 1998 és 2003 között elég sok mindent elolvastam az iraki történelemről, írtam is belőle néhány tanulmányt meg egy fél könyvet. Az Irakkal foglalkozó szakirodalom – gondoljunk több tucat, a világ élvonalát képviselő szerzőre – sosem említették COIN-t, sosem magyarázták ebben a kontextusban. A fő magyarázat az volt, hogy a kurdok autonómiát akartak, az iraki kormányok meg nem. A kurdok szerencséjére, 1958 és 1974 között legalább 3 kormányváltás volt Bagdadban, ami mindig azzal járt, hogy az új kormány először tárgyalt a kurd vezetéssel és csak utána ütött. A kurdok vesztét végül az okozta –a több tucatnyi kutató narratívája szerint – hogy végül Irán és az USA kiszállt a kurdok mögül. Ez betette a kaput, Szaddam levarrta őket DE, DE, DE eközben olyan példátlan autonómiát és jogokat adott nekik, amelyet egyetlen más kurd kisebbség (Iránban, Szíriában, Töröko-ban) nem kapott, sőt általában semmilyen más kisebbség az arab tengerben. Tömeges amnesztia is járt emellé, meg újjáépítés. Az is igaz persze, hogy nem azok között a földrajzi határok között jött létre az autonómia, amit a kurdok elképzeltek.

Mit állít ezzel szemben ez a tanulmány? Először is, hogy az iraki hadsereg COIN-t, felkelés ellenes műveleteket hajtott végre a kurdok ellen. Erről sosem olvastam korábban. Csak azt, hogy az iraki hadserek mindig konvencionális hadviselést folytatott a kurdok ellen. A szerzők állításuk alátámasztására egyetlen szerző vonultatnak fel, annak is a szakdolgozatát. Michael G. Lortz, Willing to Face Death: A History of Kurdish Military Forces—the Peshmerga—from the Ottoman Empire to Present-Day Iraq, thesis, Tallahassee, Fla.: Florida State University, 2005; Gratulálok

A kurdok 1960-as éveiben történt tetteit egyetlen felkelésnek ábrázolja, amellyel szemben iraki kormányok Már bocsánat, hoMár így úgy küszködtek. Azt leírják, hogy 63-ban és 69-ben az iraki kormányok tárgyalásokat kezdtek, de – itt jön a történelem félreolvasása szerintem – a RAND szerint azért, mert kifáradtak. Szerintem és a szakirodalom szerint azért mert puccsok voltak az országban, és az új katonatisztek első dolga ilyenkor a hátországaik rendezése, a fegyelmezés, az ellenpuccsisták kiszorítása a célja.

Azt csak mellékszálként jegyzem meg, hogy az iraki hadsereg alacsony hatékonyságának az is oka volt, hogy Irakban, azaz Bagdadban amikor nem volt puccs, akkor belpolitikai krízis volt, vagy készültek a puccsra. Az iraki arab katonatisztek számára sokkal fontosabb volt, hogy ki az igazi nasszerista vagy baaszista, és hogy az mikor győz az igazi arab nacionalizmus, és aki hatalmon van az miért „elhajló”, mint a kurdok alacsony intenzitású felkelése. A szerzők teljesen elfelejtenek utalni az iraki belpolitikának az iraki hadseregre gyakorolt hatásáról és úgy tesznek, mintha, lett volna egy stabil államrendszer Bagdadban, amely a kurdokkal szemben felkelés ellenes műveleteket tervez, hajt végre.

Az egész kurd felkelés beleerőszakolása ebbe a COIN témakörbe még két helyen válik fájdalmassá. Egyrészt 1970 után, amit itt valami sikersztoriként ír le a RAND, holott az történt, hogy miután Szaddam Huszein és nagybátyja 1968-ban megszerezték a hatalmat, mind korábbinál jelentősebb autonómiát ajánlott a kurdoknak. Erről ment a tárgyalás négy évig, miközben kölcsönösen egymás életére törtek, majd Szaddam 1974-ben elúnta a dolgot és ultimátumot adott a kurdoknak: vagy elfogadják vagy rájuk kényszeríti. A RAND itt arra hivatkozik, hogy a kurd erők átmentek konvencionális hadviselésbe és ez lett a vesztük. Amit hivatkozásnak megadnak, az nem ezt modnja, hanem szó szerint ezt: His (Mullah Musztafa Barzani) were trained for concentional war but he was short of heavy weapons. (McDowell: 337 o.) Nem ugyanaz.

Azt leírják, hogy az iraki hadsereg hatalmas erőket vetett be és télre is ott maradtak. Magyarázatuk szerint itt egy iraki ellentámadás történt válaszul Barzani konvencionális támadására (RAND 221. o.) De ez csak az ő következtetésük, nem hivatkoznak hozzá.

 Az tény, hogy most először az iraki hadsereg télre is ott maradt, másrészt hatalmas erőket vetett be. A RAND csak érintőlegesen említi, hogy 1972 óta a SZU-val Irak kapcsolata javult, de itt is hibás az elemzés arányai, mert megint nem veszi figyelembe a politikai kontextust.

Mi történt az iraki hadsereggel a Baasz párt1968-as hatalom átvétele után. A rezsim mint veszélyforrásra tekintett a tisztikarra, hiszen 1958 óta minden puccsban benne voltak, ráadásul a pártnak nem volt híve a seregen belül. Ezért Szaddam egyrészt tisztogatást csinált (ez mindenhol ismert) másrészt megpróbálta lekenyerezni a tisztikart. Mivel? A fegyverek modernizációjával, lakásprogram, autó, oktatási kiváltságok, külföldi tanulás, karrier lehetőség. Ezt ráadásul sikerült gyorsan végrehajtani (nem 10 éves tervben), mert egyrészt a 1972-es Szu-val kötött örök béke és barátság egyezmény után megindult a fegyversegély, másrészt az 1973-as olajárrobbanás után a pénz is dőlt.

Tehát 1974-ben olyan hadsereg állt rendelkezése, amilyen korábban még nem volt. Otthon belpolitikai stabilitás, mindenki tud a munkájára figyelni. A hadsereg jól felszerelt, tele vannak a gyomrok, jók a bakancsok, modernek a fegyverek, alig várják, hogy bosszút állhassanak a kurdokon a több évtizedes pattogásért.

Az 1974-es offenzíva beteszi a kaput a kurdoknak, majd 1975 márciusában Szaddam és az iráni Sah aláírja az algíri egyezményt, és ezzel megszűnik a kurdok külső támogatása. Ezt jól látták a szerzők. De amit kifelejtenek megint a bukás okai közül (csak tovább kellett volna olvasniuk McDowell könyvét), hogy 1. Musztafa Barzani haldoklik, rákos, nem legjobb hír ez egy felkelésnek, amelyet egyedül vezetett 1958 óta. 2. A Szaddam rezsimnek sikerült megosztania a kurd vezetését, azaz le tudja választani a Barzani mögött elit egy részét. Na ez igaz COIN húzás, de kimaradt a RAND elemzésből.

Ami még zavaró, hogy ebben az egész iraki történetben Szaddam Huszein főszerepet játszott, de szerintem mivel csak két forrás használtak, az említett szakdolgozatot és McDowell alapmunkáját (de azt is csak szelektíven), ezért ez nekik valahogy kiesett. Más magyarázatot nem találok arra, hogy miért nem említették.

Az esettanulmányok végén még utoljára tanúbizonyságot tesznek  tájékozatlanságukról, amikor ezt írják, hogy a kurdok bukásának elfogadott magyarázat ez: The conventional explanation for Iraq’s success in crushing the Kurdish rebellion is that Barzani made critical errors in attempting to launch a conventional assault on the Iraqi forces and in predicating his campaign on Iranian backing. Hivatkozásnak egy ilyen forrást adnak meg egy: Heraclides, Alexis, “Secessionist Minorities and External Involvement,” Megnyugtatok mindenkit, Alexis Heraclides nem munkássága nem köthető ehhez a témakörhöz, a tanulmánya sem főleg erről szól a címe szerint.

Ebben tévednek a szerzők. A bukásnak összetett okai voltak, de főszerepet Irán támogatásának kiesése és az iraki hadsereg/belpolitika stabilizálódása volt, szerintem. Kurd offenzíva nem volt 1974-ben, legalábbis egészen addig ezt kell hinnem, amíg még legalább két forrás (nem szakdolgozatok) ennek az ellenkezőjét nem fogják állítani.

Nem tudom milyen a RAND másik 70 esettanulmánya. Mondhatnám, hogy remélem nem ilyenek, de ha ugyanennyire nem értenek a szerzők a többi harmadik világbeli kis háborúkhoz, amelyekben nem vett részt az USA, ha ugyanennyire kevés szakirodalmat használtak fel a többi esettanulmányhoz (ráadásul a témában nem alapnak számító szerzőkkel) akkor kérdéses, hogy mennyire relevánsak a megállapításaik, ítéleteik a többi esetben. Arról nem is beszélve, hogy mennyire kétségessé válik a COIN visszavetítése azokra az időkre, amikor a legtöbb fejlődő ország (de pl a szovjetek is Afganisztánban egy ideig) mennyire esetszerűen, kapkodva próbált kitalálni valamit, hogy vissza tudj szorítani a felkelőit szedett-vedett hadseregeikkel. Mert azt azért nem nevezném felkelés ellenes fellépésnek, doktrínának, stratégiának vagy akárminek.