A tegnapi poszt magvas gondolataival ébredtem ma reggel (hiába, mindenkinek más a hobbija). Igazából az a szörnyű ebben az öndicsérésben (persze nem akarom túldimenzionálni a egy beszéd jelentőségét), hogy amíg nem ismerjük be a hibáinkat, addig nem is fogunk tanulni semmit a hibáinkból.
Az pedig nem beismerés, ha egymás között katonák megbeszéljük ezt, ha a következő felkészítésnek elmondjuk éppen amire emlékszünk. Nem. Ezeket le kell írni, ki kell elemezni, elérhetővé kell tenni a többi katona számára is. Nem ragozom. Ha nincs beismerés, nincs tanulás.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése