Média a hadszíntéren I.

Zalán Eszter tényleg volt olyan kedves és tényleg megírta emlékeit a kanadai hadsereggel Kandahárban és környékén. Arra kértem, külön próbáljon visszaemlékezni arra, hogy mennyire hagyták szabadon dolgozni, mennyire fér hozzá infokhoz, vagy mennyire érezte azt, hogy korlátozva van. (újságíró érezheti úgy hogy mindenhez hozzáfér, mindenről tud, hall valamit, közben nem tud meg többet a kelleténél. Ez az eset, amikor mindkét oldal elégedett az együttműködéssel és szerintem ehhez néha nem kell több mint némi stratégia gondolkodás és kommunikációs technikák alkalmazása a katonai oldal részéről. Hogy mondjak egy kommunikációs technikát? Soha ne mond, hogy nem, mindig mondj valamit.)

Eszter, tiéd a szó:

2007 márciusának második felében volt szerencsém két hetet eltölteni a kanadai battlegrouppal a kandahari repülőtéren kialakított táborban (KAF). Tulajdonképpen szerencse kérdése volt: Brüsszelben találkoztam egy kanadai sajtós tiszttel, akinek mondtam, hogy milyen szívesen mennék, és nem engedte el a füle mellett, így pár hét múlva jött az email, ha ez és ez az időpont nekem megfelel, akkor hajrá. Megfelelt. Alá kellett írnom egy hosszú (kb 30 oldalas) papírt, hogy miről nem tudósítok, mit nem írok le, stb. Esetemben azért nem volt olyan érdekes, mert nem a kanadai sajtóban dolgozom, és amúgy is csak másnapi-harmadnapi megjelenéssel. Vinnem kellett a magam védőfelszerelését, és magamnak kellett eljutnom Kandaharba. Ajánlottak egy szállítót (már elfelejtettem a nevét), ami újságírókat, és szabadságon lévő katonákat szállított Dubaiból, asszem 600 dollár egy út összegért.

A KAF-on - ami elég nagy - 2-3 sátort különítettek el az újságíróknak szállás gyanánt, és kettőt, amiben dolgozhattak. Ahogy számoltam, egyszerre kb. 12 újságíró volt kint. A kanadai napilapoktól, hírügynökségtől, rádiótól és két tévétől állandóan van kint ember, állandóan dolgoznak, felváltva 4-6 hetes turnusokban, bejáratott fixerekkel. Volt egy-két külföldi is, főleg franciák, egy brit, egy osztrák, de ő pl. csak egy hétre jött. A sátorban volt net, műholdkapcsolat minden, amit kell a munkához. A kanadai sajtótiszt rendszeresen benézett, telefonon elérhető volt mindenki, mintha egy nagyon kis városban dolgoznánk együtt.

Az első nap debriefelt az egyik sajtós, és rögtön leszerveztem egy interjút a déli parancsnokság politikai tanácsadójával, aki akkor holland volt. Egyébként magam kellett kierőszakolnom, hogy "szervezzenek" programot. Általában úgy megy, hogy ha van egy szabad hely (ami általában nincs), akkor visznek egy újságírót is, kinek kvázi sztori-kívánsága szerint. Engem egyszer elvittek 4 napra, az nagyon érdekes volt. Egy forward base-en kezdtünk, pár órát ott voltunk, aztán tovább egy egységgel (bocs a katonai megnevezéseket nem veszi be az agyam) egy egészen holdbéli helyre, ahol tíz tankkal alakítottunk ki magunknak egy táborhelyet. Másnap elmentünk egy afgán járőrnek támogatást adni, és tálibokat találni. Persze nem találtunk, de nagyon tanulságos volt. Volt velünk egy izgáza sajtótiszt (még egy francia operatőr jött velünk), aki folyton izgult, hogy mit ne csináljunk, de ez inkább a kamerás franciát érintette, mert nekem képileg mindegy volt, hogy hol állok. (Pl. rászólt, hogy ne menjen a katonák előtt, hagyják, hogy azok először biztosítsák a terepet. Neki persze ez is érdekes lett volna képileg.) Nekem a lényeg az volt, hogy halljam a tolmácsot.

Mindenkivel lehetett beszélni, de nem voltak igazán beszédesek a kanadaiak. Az afgán hadgsereg velünk táborozott egy ideig, az nem volt mókás (afgánok "előtt" pisilni a tank mögött), de velük lehetett jó interjúkat készíteni.

Aztán elmentem a PRT-ba is, ami nem a KAF-on van, hanem Kandahar Cityben. Ott mindenki panaszkodott, hogy a PRT-ba alig jár újságíró, mert ott nincs lövöldözés, vér, csak fejlesztés. Én "jól" éreztem magam, voltunk egy felmérő körúton Kandaharban és pár környékbeli faluban (mi kell, mi van, stb), és már akkor gyanús volt, hogy ez így nagyon gáz. Dehát ez a NATO-szerepvállalás része, de a kanadaiak hibája. Így nézett ki: Kanadai katonák bemasíroznak, lezárnak mindent, keresnek valami öreget, megkérdezik, hogy mi van itt, elmondja, lejegyzetelik, és az öreg nem érti, hogy most lesz-e ennek következménye. Katonák el. Persze odalent NGO nem nagyon működik. Bár én láttam fehér civilt, aki a városban lakott.

A kanadaiak nem voltak szívbajosak, ha ki akartam menni a táborból, mehettem, még fixert is ajánlottak. Mentünk is, lányiskolába, coffeeshopba, a rendőrfőnökhöz, mákföldre, ahonnan jól elkergettek minket.

Alapvetően nagyon tartalmasan sikerült tölteni a két hetet, de ez múlik a szerencsén is (pont volt járőr, amire fel lehetett kapaszkodni), és az is kellett, hogy folyamatosan szervezkedtem, nem hagytam magamnak szabadidőt. Kaja (ingyen! - röviddel utána egy magyar szervezésű sajtóúton a kabuli HQ-n csak nekünk, fizetni kellett!) jó volt (Halliburton szállította), víz volt, áram volt. Nagy amerikai tábor volt Burger Kinggel, és fagyival. Hagytak dolgozni. Mondjuk olyan csodabogár voltam a fura nyelvemmel, hogy nem nagyon izgultak miattam. Viszont állandó embedded programjuk van, amit igénybe lehet venni. Go Canada!

A kanadai katonák szabadon nyilatkozhattak, mindenkihez odamehettem, nem szólt bele senki. Persze az egyszeri katonák nem nagyon tudnak semmiről. De az nem volt, mint amit egy évvel korábban a magyar kontingensnél tapasztaltunk Kabulban, hogy felkészítenek 3-4 katonát, aztán ők beszélhetnek. Ha már komolyabb kanadai tiszttel akartam beszélni az feltűnt a PIO-nak, és akkor volt, hogy ott állt mellettem, de nem szólt bele. Persze minden szöveg betanult volt, de legalább jót tanultak be. Emellett a személyes tapasztalatok nagyon érdekesek, izgalmasak lehetnek alkalmasint.

Fontos azt is megjegyezni, ami igazán tetszett -- és ezt aztán a MEH-nek is jeleztem, amikor még ott volt a kormányközi tanács -- hogy a kanadaiak sosem rendeztek eseményt az "embedded" újságíróknak, tehát valóban arról tudtunk írni, ami ott történik. Pár nappal a kanadai élmények után visszatértem Afganisztánba a HM és a brit követség jóvoltából egy hétre, egy RTL Klubos stábbal. Ott aztán volt nekünk szervezett külön briefing (az mondjuk nem árt), meg külön járőrözés, iskolalátogatás. Kihajtották az egész lányiskolát, osztottak nekik tollat, volt tévézés, s a kisfilmen megnézhettük, hogy miért kell szeretni a ISAF-et. Persze volt felújított iskolarész-átadás (az amúgy is lett volna), az érdekes volt, a tanárok miatt. De látszott, hogy megzavartuk a katonák napi rutinját. Ez a kanadaiaknál nem volt. Jó, ők nagyobb táborban, többen vannak. Nagyobb ország, jobb sajtó. A HM-nek egyébként az a szokása, hogy mindent szeret elolvasni, ami megjelenik az ilyen utakról előre. Az a magyar sajtó hibája, hogy erről nem szoktatjuk le se őket, se a többieket, hiszen magnóval rögzített anyagon, mit kell még olvasgatni. A HM-nek is le kéne erről szoknia, a kanadai hadsereg soha ilyen kéréssel nem fordult hozzám, vagy tudomásom szerint a kanadai újságírókhoz sem.

Azt hiszem az lenne a legjobb, ha a HM-MEH-KÜM tisztába tenné, hogy hogyan akarja kommunikálni a mi afganisztáni jelenlétünket. Akárhányszor olvasok a dologról kommenteket a neten, mindenki azzal jön, hogy mi mit keresünk ott. Jó, a keményfejűek nem is akarják megérteni, hogy ha már egyszer NATO-tagok vagyunk, akkor vannak kötelezettségeink. Azt meg nehéz kommunikálni, hogy azért vagyunk ott, hogy mi legyünk ott, és ne az oroszok, a kínaiak, a pakik, meg az irániak. De akkor is ki kéne találni, hogy nyomatjuk, és büszkék vagyunk rá (pl. ahogy a kanadaiak, britek), vagy inkább úgy csinálunk, mintha titkolnánk az egészet. Lehet, hogy nem figyelem eléggé a HM kommunikációját, de nekem mindig úgy tűnt, hogy meg is mutatják az afganisztáni szerepvállalást, legyünk rá büszkék, de ha lehet, inkább ne foglalkozzunk vele, hátha nem veszi észre senki. A másik része pedig a magyar sajtó hibája: senki nem ért hozzá, alig járt a helyszínen valaki. Ergo nem tudják, mit kell kérdezni, hogyan lehet számonkérni.