szombat, január 26, 2008

Az iraki szunniták reintegrálása

Végül összejött három cikk, amely így vagy úgy a de mind az iraki szunniták helyzetével foglakozik. Mondjuk az utolsó inkább az amerikai hadsereggel, amely a szunnita területeken harcol.

Iraq Eases Curb for Former Officials of Hussein’s Party nem egy friss cikk, de az informció mindenképpen fontos ami benne van. A Baath párt tagjainak kérdése megoldatlan Szaddám Huszein bukása óta, kizárásu k egyrészt csökkenti kormány legitimitását, de ami fontosabb csökkenti a adminisztráció működésének hatékonyságát. 2003 előtt becslések szerint 2-3 millió körül volt a párttagok száma, ami a lakosság egészéhez viszonyítva szerintem sok. A pártban ha jól emlékszem négy szintű volt a párthierchia és legalábbis az elején nem könnyen osztogatták a tagságot. Természetszerűleg bizonyos posztok elnyeréséhez (közigazgatás, állami vállalatok) kötelező volt a tagkönyv, de nekünk ez nem is hangzik annyira idegenül.

A kizárt párttagok visszafogadásának, igazolásának kérdése egy az Ahmed Csalabi vezette bizottság határkörébe tartozott, amely a legkeményebben lépett fel és nem nagyon adott igazolásokat. A szerv tele volt emigránsokkal, akik az amerikaiakkal tértek vissza és nem sok lövésük volt a 2003 előtti valóságról.

A "surge", a csapatnöveléssel járó politikai lépések kívánták meg igazából, hogy történjen valami ezen a téren, hiszen az amerikai elképzelések három pályán mozogtak: katonai (arról sokat hallottunk) belpolitikai (ide tartozik a egykori párttagok helyzetének rendezése, az olajtörvény , a Kirkukról szóló megállapodást stb.) és a külpolitikai (kapcsolatok rendezése Szíriával, szorosabb USA -iráni párbeszéd). De ezt részben meg is írtuk Bíró Noémivel egy tanulmányban a Külügyi Szemlében, csak még nincs fent a neten.

A második cikk is gyakorlatilag erről szól: Iraq: Awakening Councils Face Political, Terrorist Pressure. Ha végiggondolom valahol reális, hogy nekiestek ezeknek a szervezeteknek. Sem az al-Kaida és társai nem örülnek nekik, sem a síita/kurd szervezetek nem örülnek nekik. Végül azonban a szunniták csak visszamásznak az ablakon és ezeknek a tanácsoknak a keretében fognak valahogy a hatalom részeseivé válni.

A síita/kurd koalíciónak nagyon is megérte az eddigi szituáció, és még a vállukat is vonogathatták nyugodtan, hogy hát nem megy a nemzeti megbékélés a szunnitákkal, mert azok nem hajlandók tárgyalni. Így az amerikaiaknak kellett lépni, rá is voltak kényszerülve. És amikor már a törzsfőnököket Washingtonba hurcolászták, akkorn tűnt fel az iraki kormánynak, hogy valamit rosszul csináltak és sebességet kellene váltani, mert különben a szunniták maholnap jobb szövetségesei lesznek az USA-nak, mint ők. Ezeknek a csoportoknak a felbukkanása mindenkinek kényelmetlen, de ebben nincs semmi rendkívüli. Moktada asz-Szadrral is ez volt a helyzet, de végül betagozódott. És mióta befogadták már korántsem olyan erőszakos, mint volt. Ezt is beleírtuk a tanulmányba. hehe

Az utolsó cikk egészen elképesztő:
How Technology Almost Lost the War: In Iraq, the Critical Networks Are Social — Not Electronic. Jó hosszú cikk, de ha kiváncsiak vagyunk milyen technológiával harcol az amerikai hadsereg Irakban, mindenképpen hasznos olvasmány. Persze ahogy a cím is mutatja, az elektronika nem minden, az ilyen típusú háborúkban máshol van a lényeg. Jó ez már sokszor elhangzott. Kiemelem a faluddzsai részt, hogy dolgozik a psyops részleg. A főszereplő Joe Colabuno, a probléma pedig, hogy az előző nap a város egyik kerületében (Askari) nem sikerült elég embert toborozni a helyi neighbourhood watch-ba. Colabuno kiautózik a helyszínre:
We pull up to a narrow, unpaved street alongside the Askeri recruiting station. A group of seven men sit on the gravel, beneath a set of drying sheets. In the middle of the crowd, leaning on a cane, fingering prayer beads and dressed in white, is a rotund, bearded man. He's clearly the ringleader. Colabuno and his wire-thin interpreter, Leo, approach him. In every other district, they've recruited plenty of alligators. "Why not in Askeri?" Colabuno asks the ringleader.

The money's not good enough, he answers. An alligator makes only $50 a month; day laborers get $8 a day — when there's work, that is.

"That's the weakest argument ever," Colabuno says. The men looked stunned; Americans don't normally speak this directly — they're usually deferential to the point of looking weak, or just condescending.

"Do you remember Sheikh Hamsa?" Colabuno asks. Sure, sure, the men nod. The popular imam was killed more than a year ago by insurgents, but they're a bit surprised that Colabuno knows who he is. Most of the US troops here have been in town for just a few months. "Well, Sheikh Hamsa told me that weak faith protects only so much.'" The ringleader stares down at the ground and fingers his beads. Colabuno has hit a nerve. "You know, I looked in the Koran. I didn't see anything about Mohammed demanding a better salary before he'd do God's work," Colabuno says, jamming his forefinger into his palm.

A skinny man at the back of the pack speaks up, telling Colabuno that the Americans are just here to take Iraq's oil. "Yeah, you're right. We want your oil," Colabuno answers. Again eyes grow big with surprise. "We want to buy it. So you can pay for jobs, for water, for electricity. Make you rich." The men chuckle. Everyone shakes hands. Askeri's alligator quota is filled by the next morning.

Tudom, talán ez olyan amerikaiasan egyszerű talán, de fellépés a lényeg, meg ahogy helyi információkra támaszkodva érvel. Képzeljük el, amint a magyar psyopsosok valami környékbeli kadiri szufi mester véleményével, mondásával támogatják meg saját céljukat valahol Tala wa Barfakban. Nagyot néznének a helyiek. Persze nem tudom eljutottunk e már oda, hogy ismerjük a helyi szúfi vezetőket. Igazából azt sem tudom, hogy ezek az embere még mindíg rendelkeznek-e olyan befolyással mint 10-20 évvel ezelőtt (gyanítom igen).

A másik jó rész Faluddzsával kapcsolatban, hogy ugyanazokkal az eszközökkel veszik (vették) fel a harcot a felkelőkkel, amit ők is alkalmaztak (értelmes ez a mondat így?):
Colabuno's early efforts to persuade the population were just as subtle. He shows me a collection of his early posters, tabloid-sized pages laid on a table. Against a flaming background, a terrorist holds a child. The text asks why the parents of Fallujah would let insurgents harm their kids. Wrong move. This is a culture based on shame and honor; now you've just called the parents inadequate. Plus, the piece is just too on the nose, too blatant. The best propaganda is sneaky.

So Colabuno started spoofing the insurgents' posters instead. He put a logo similar to that of the terrorist Islamic Army at the top of a simple black-and-white sheet. "A young boy died while wearing a suicide vest given to him by criminals," one flyer read. "You should remember that whoever makes lies about Allah should reserve his seat in hell." The extremists went nuts — screaming at shopkeepers and locals who posted the flyers, blaming other insurgents for defaming their good names. All the while, Americans watched the action through high-powered surveillance cameras. Consequently the marines knew who to question, and who to capture or kill. "We know where you are and what you are doing," another poster proclaimed. "Who will you trust now?"

American forces here set up a tip line so the locals could report on any insurgents (and get a little reward for their efforts). The extremists responded by blowing up the local cell towers, which Colabuno then turned into another psyops poster criticizing their self-destructive behavior. "Now we've got them making really stupid decisions," he says, grinning. "They communicate by cell phone, too. They can't argue that they're just attacking the foreigners."

Ez még velünk is előfordulhat. Csak felhívom mindenkinek a figyelmét, hogy ez a cikk azzal kezdődik, hogy milyen hibát követett el Colabuno és hogy tanult belőle. Sajnos ezek a részek nálunk mindíg kimaradnak és nem lehet tudni, hogy mitől lettünk egyszer csak okosak.

Nincsenek megjegyzések: