Az előző poszthoz érkezett egy fontos gondolat:
És ha valaki beszél a katonákkal (egy 19 éves holland csávó első mondata volt, hogy már húzna ebből a fucking országból és .... afgik mind ......)akkor érthető, hogy nem rajonganak azokért akik potenciálisan ki akarják őket nyírni + ha meg nagyon megszeretik a helyieket, akkor meg lehet hogy nem fogják meghúzni gyorsan a ravaszt.
A katonáknak valóban nehéz, nehezebb emberszámba venni a helyieket, mert ők abban a sajátos skizofrén állapotban élnek, hogy miközben segítenek, segíteniük kell, a saját biztonságukért kell aggódniuk. Nem vagyok pszihológus, de gondolom az agy egyszerűen nem veszi be ennek a két elmeállapotnak az ellentétét:
- az egyik pillanatban, mint segítségre szoruló, nyomorban élő emberekről van szó, akiket magammal egyenértékűnek kell tekintenem, nem lenéznem és úgy is kell vele bánnom.
- a másik pillanatban gerrillák, akik az életemre, vagy bajtársam életére törnek és ráadásul alattomos teszik, nem face to face, hanem útszéli pokolgéppel, a városból kilőtt rakétákkal stb.
Nem tudom, hogy lehet ezt a kettőt összeegyeztetni, talán nem is lehet. De pont ezért nem kell a katonáknak fejlesztésben résztvenni. Hgy tudsz őszintén adni, amikor attól kell félned, hogy közben hátbaszúrnak, rád robbantanak. Ezért üdvözlöm Szekeres tegnapi mondatait.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése