A német túszok elrablása majd egyikük halála ismét ráirányította a figyelmet a főváros felé közeledő tálibokra. Wardak tartomány szinte Kabul szomszédságában van és egyre gyakrabban hallani ott is a tálibok megjelenéséről. Ezt egy kicsit mindíg kétkedve hallgatom, de hát nem vagyok ott nem tudom csekkolni. A tartomány etnikailag vegyes, többségében pastuk lakják (wardak és más törzsek), és hazarák. Néhány rendes mudzsahed és tálib is jött innen a régi időkből. Jelenleg a vidék emberei magas pozíciókkal rendelkeznek Kabulban, hogy csak a Ministry of Culture and Youth Affairs-t (ez egy hazara ember valszeg) és a hadügyminisztériumot (min: Abdul Rahim Wardak, pastu mondanom se kell) említsem.
Ami gyanúmat ismét felkeltette, azt a Népszabadság is lehozta a Spiegel után: Annyit ki lehet hámozni a történetből, hogy az ENSZ megbízásából afganisztáni újjáépítési munkálatokat irányító német szakembereket nem a tálibok rabolták el. Az ARD szerint a két férfi törzsi ellentétek áldozata lett úgy, hogy "rosszkor, rossz helyen" voltak. Az emberrablók nem "rájuk utaztak", a célszemély valójában a velük utazó egyik afgán üzletember, a kabuli parlament elnökhelyettesének rokona volt - írta Dési András Berlinből.
Hello, csoki, a jó öreg törzsi ellentétek. Végül mindig, vagy legalábbi gyakran ide jutunk Afganisztánban, mikor mostanában tálibok után kiálltunk olyan helyeken, ahol nem jellemző a szervezet.
Egyébként ha jól emlékszem egy vizierőművön dolgoztak a németek, amelyet még a németek építettek a második vh előtt és mindig is (jó talán nem mindig) Németországban végzett afgán szakemberek kezelték, szerelték. Aztán gondolom a polgárháború alatt ez is tönkremehetett. A Washington Postnak van egy cikke 2005-ből a tartományról. Azt írja: In addition, provincial officials said U.S. diplomats had offered to finance the repair of an important hydroelectric dam in southern Wardak, damaged in fighting years ago, and to bring other development projects to the impoverished province.
Elrabolták a koreai üdvmunkásokat is. Nem kap elég hangsúlyt, hogy ezek a nők és férfiak hittérítők, vagy legalábbis misszionáriusok voltak. Ez azért még mindíg halálos bűn Afganisztánban. Szerintem ki fogják őket vásárolni.
Volt egy hír, miszerint Baglán város jelenlegi és volt polgármesterét letartóztatták, mivel a vádak szerint eltulajdonítottak a közvagyonból ezt azt. Tekintve, hogy a település a pastu területek központja, ez akár még feszültségekhez is vezethet és biztonsági kockázattal járhat a magyar PRT számára. Nem tudom, hogy valami helyi erőember volt-e a polgármester, vagy valami felülről kinevezett idegen.
Meghalt Zahír Sah (Zahir Shah), nem néztem itthon mi jelent meg róla. A Guardian nekrológja meglepően gyenge volt, a New York Times darabján sem lepődtem meg. Ellenben a The Independent és a The Telegraph anyaga nagyon jó volt.
Röviden összefoglalva Zahír Sah (1914-2007), mint uralkodó érdekes pályát futott be. 18 évesen, 1933-ban szeme láttára gyilkolják meg apját, ezt követően 20 évig (figyeljünk ezekre a kerek számokra) nagybátyai uralkodnak, ő meg csendben teniszezik, utazgat, stb. 1953-ban, részben generáció váltás, részben kül- és belpolitikai okok miatt a nagybácsik lelépnek és jön unokatestvére Daud herceg, Zahír ismét a háttérben, csendben érdeklődik. Az unokatesó erősen modernizál, ki akarja emelni az országot a szarból (bocsánat), intenzív külpolitikai kapcsolatok USA-val és Szovjetunióval, nacionalista politika a Pakisztánban élő pastuk érdekében, belpolitikában erősen autoriter (címszavak, ugye?). Végül annyira elszigeteli az országot konfrontatív pakisztáni politikája, hogy lemond. Na mikor?
1963-ban! Zahír végre a porondra lép. A rokonok elvégezték a modernizáció legnépszerűtlenebb kezdő lépéseit, neki jut a politikai része. 1964, új alkotmány, parlament pártok nélkül, megjelennek a baloldali és iszlamista szervezetek, polarizálódik a közélet. A demokrácia új dolog az afgánoknak és a békés politizálás helyett, egymásnak esnek a különböző csoportok, akik mind másképp képzelik el az ország jövőjét. Mindenki a progresszió híve, csak a hogyan a kérdés. Ez nem afgán sajátosság, hanem minden olyan országé, ahol a nemzeti identitás, mint olyan nem létezik. Van helyette etnikai, törzsi, regionális stb. identitás, s akié a hatalom az magának és szűkebb közösségének nyújt mindent a többiek rovására.
1970-es évek elején a feszült belpolitkai helyzetet (senki sem tud mit kezdeni a parlament nyújtott a nyilvánossággal, a sajtószabadságot egymás inzultálására használják) súlyosbítják az éhezésekkel és ezért elégedettlenségekkel járó aszályok. Mindenki a 1963 óta elindult liberalizációban látja a hibák gyökerét. S ekkor (de nem ezért) Zahír Londonba utazik egy kisebb szemvizsgálatra. Daud herceg egy vértelen puccsal megszerzi a hatalamat 1973-ban. A királyság vége, jön a köztársaság a herceggel államfőként.
Zahír azóta számüzetésben élt 2001-ig. Akkor visszatért, valami szép címet adtak neki. Bár az afgánok jelentős része rokonszenvezett a monarchiával és/vagy Zahír Sah államfői szerepével erre az egykori, már gyengélkedő uralkodó nem mutatkozott késznek, ráadásul senki sem akarta vezetőnek (USA, nyertes mudzsaheded és iszlamisták, Hamed Karzai). Uralkodása alatt sem mentek jól a dolgok, különösen azután, hogy maga vette át az ország irányítását és megpróbálkozott a demokrácia minimális bevezetésével. Ám 22 év polgárháború ezt a békés időszakot idővel a dicső múlt ködébe vonta (ha ez nem képzavar). A politikai harc amúgy is az elitek fővárosi bulija volt, a vidéken - kis túlzással - nem változott semmi, s az emberek többsége itt élt. A királyság alatt legalább béke volt, esetleg minimális fejlődés, utak, iskolák, kórházak, orvosok stb. Utána még ennyi sem jutot az embereknek, sőt inkább visszafejlődés, menekülés volt és mindezek még jobban felértékelték a múltat.
A kakas kukorékol, megyek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése