Hosszú bénázás után a látogató számláló (biztos van hivatalos neve is) egyszerre 3000 fölé ugrott. Tegnap megkaptam Larry Diamond: Squandered Victory: The American Occupation And the Bungled Effort to Bring Democracy to Iraq
alapvetően egy akadémiai ember, a Stanford egyetemen tanít, témája a demokratizálódás, annak elmélete és gyakorlata, a Journal of Democracy folyóirat társfőszerkesztője. Szóval a szakmájában egy neves ember.
2003 végén, mikor az USA először ijedt meg attól, hogy polgárháborúhoz vezet a töketlenkedése, kereste meg Condi Rice, akkor nemzetbiztonsági főtanácsadó, Diamondot, hogy legyen tanácsadó az iraki alkotmány elkészítésében. (nem egy szép mondat)
Amerikára jellemző, Diamond mint azt maga is bevallja, utálta Busht, demokrata szavazó volt, élesen ellenezte a háborút, de felkérését szakmai kihívásnak tekintette, plusz Rice-t régről ismerte. Mindezeket persze Rice is tudta, és neki is inkább a szaktudás volt fontos. Volt bizalom
Valahol itt tartok a könyvben, ami persze nemcsak a szerző életörténete, hanem az iraki események pontos összefoglalása.
Amire érdemes visszaemlékezni. A háború előtt a Pentagon és a Külügy készült a háborúra. A Külügyben Future of Iraq néven iraki és amerikai szakemberek 13 kötetnyi anyagot tettek le, hogy a közigazgatás egyes szakágaiban (minisztériumi irányok) mit lenne jó csinálni, milyen sorrendben.
A Pentagonban a neokon héjják tervezték a saját elképzeléseik szerint a háborút, nem sok hangsúlyt helyeztek a post-Saddam időszakra és iszonyúan, de tényleg iszonyúan tudatlanok és ezért naivak voltak. Ők az Office of Special Plans keretében dolgoztak (ha jól emlékszem ez a a Pentagonon belül egy, osztűly, főosztály?), és inkább arra helyezték a hangsúlyt, hogy Szaddám:
1. Rendelekzik atonfegyverrel - idáig nem sikerült bebizonyítani
2. Kapcsolatban állt Oszama bin Ladennel - idáig nem sikerült bebizonyítani
A rezsim megdőlt, és a Bush kormányzatnak nem volt ötlete, hogy ki és hogyan irányítsa Irakot és hogy ebben milyen szerepet kapjanak az irakiak. 2003 januárja környékén - tehát még a háború előtt - kérte fel D. Rumsfeld hadügyminiszter Jay Garnert, nyugalmazott tábornokot, hogy legyen egy ilyen kezdeményezésnek a vezetője. Garner elvállalta, de a pentagonos neokonok az összes olyan jelöltet kilőtték a csapatából, aki:
1: értett a térséghez,
2: részt vett az Future of Iraq projektben, azaz volt elképzelése, hogy mit merre hány óra a bukás után
A rezsim bukik márciusban, Garner érkezik áprilisban azzal az elképzeléssel, hogy helyi szinten összeválogatják a vezetőket (érteliségiek, törzsfőnökök, vallási vezetők), aztán azok választanak maguk között vezetőt, aztán így felépítve lesz a végén kormány - jó ezt most leegyszerűsítettem. Pentagonban közben Ahmed Csalabit - az egyik iraki mű-ellenzékit szerették volna államfőnek, a CIA jelöltje Ijjád Alavi volt - másik mű ellenzéki. A Külügy Adnan Pacsacsit támogatta volna, ő egy 80 éves ellenzéki volt.
Szóval elég nagy volt a káosz, az irakaik mindent az ameriaiaktól vártak, az USA először akkor lepődött meg, amikor az irakiak kifosztották a saját országukat. Vagy itt a könyvben olvastam, vagy a Garner interjúban, hogy 18 minisztériumból 5 tudott csak működni, mert a többiből az ajtókilincsig mindent elvittek?
Diamond írja: A tervezők terveket kértek Rumsfeldéktől, hogy miből legyenek kifizetve a közszolgák a háború után. Miért kellene nekik azonnal fizetést adni? Mert a háború miatt valószínűleg a rezsim nem tudta kifizetni az utolsó fizetésüket, a káosz miatt meg a következő havi fizetésük is kimarad. Ki is mehetnek tüntetni ellenünk.
Talán magának Rumsfeldnek a reakciója: áá tudnak még várni néhány hetet.
Szóval Garner vagy ügyetlen volt, van a Pentagon számára is túl gyorsan akarta átadni a hatalamat. Lényeg a lényeg, hogy alig négy heti működés után főnökei szóltak neki, hogy vége, jön Paul Bremer III. május elején és ő fogja átvenni a dolgokat. Bremer megérkezett, létrehozta a Ideiglenes Koalíciós Hatóságot (CPA), amely egy "személyben" rendelkezett a törvényhozói, végrehajtói és igazságszolgáltatási hatalommal.
A CPA weboldala még mindíg létezik, hála istennek, mert egy csomó forrás értékű dokumentum van rajta. Bremer első intézekedései közé tartozott a hadsereg és biztonsági szervezetek feloszlatása. Innenntől számítjuk az iraki ellenállás feléledését. Ez 50000-100000 plusz embert jelentett, mint szakképzett, előző rendszerhez lojális, főleg szunnita arab tisztet, mérnököt stb. (ez a döntés megint csak washingtoni jóváhagyással/utasításra született)
Az elképzelések szerint, hogy az irakiaknak is legyen rálátásuk - beleszólás csak ha Bremer engedi - létrehozták az Iraki Kormányzó Tanácst, 25 fő, nők is benne (ez csak az USA-nak köszönhető), tagjai többségben iraki emigráns pártok vezetői, akik az elmúlt 10-25 évben külföldön éltek.
Utóbb kiderült teljesen ineffektív társaság, csak a vita, a nézeteltérés ment. Gyakorlatailag csak abban értettek egyet, hogy az amerikaiak minnél előbb adják át nekik a hatalmat.
Bremer elképzelése az volt, hogy
1. szakértők és kiválasztott iraki politikusok részvételével szülessen új alkotmány - CPA felügyelet mellett
2. ennek alapján tartsanak választásokat
3. Ennek az új legitim kormánynak adja majd át a CPA a hatalmat.
És ekkor jött be a képbe Ali al-Szisztáni ajatollah, akiben amint kinyitotta a száját (amit ritkán tesz meg), az ameikaiak - történelmi parájuk folytán - egyből egy iraki Khomeinit kezdtek el látni. Azért szomorú vagyok, hogy az amerikai politikai vezetés ilyen egyszerű. De tényleg, turbán, szakáll és bírálja az USA-t, akkor az már tuti valami forradalmár, kis-Khomeini. Nincs átmenet.
Szóval jött Szisztáni ajatollah, aki azt mondta legyenek előszőr választások és az ott megválasztott parlamentnyi ember írja meg az alkotmányt. Ez mintegy implikálta, hogy az USA igazgatás sem lesz jelen az alkotmány elkészítésénél.
Ki volt az erősebb? Kinek az elképzelése győzött? Folytatom legközelebb, vagy persze el is lehet olvasni a Káosz és a belpolitikai rendezés kérdõjelei a poszt-Szaddám Irakban 2004-ben írt tanulmányomból (biztos máshonnan is :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése