A tálibokkal való megegyezés felé

Áttörés íze van annak a hírnek, hogy a tálibok, az amerikaiak, az afgán kormány és a katariak megegyeztek abban, hogy egy amolyan képviselői iroda jöhet létre Dohában, Katar fővárosában. A háttérben folyó tárgyalások már lassan egy éve, sőt még régebb óta folynak. Nyáron ezt írtam az Élet és Irodalomban:

(Titkos tárgyalások folyamatban) A rendezési kísérlet egyik eleme a tálibokkal folytatandó párbeszéd, majd megegyezés. Az utóbbi években erre több kísérlet is történt, ám ezek vagy nem vezettek eredményre, vagy épp a nyilvánosság vetett véget nekik. Mai ismereteink szerint a tálibok keresték meg Berlint 2009 végén, hogy legyen a közvetítő. A két fél között kilenc találkozóra került sor a bizalomépítés kedvéért (illetve, hogy kiderüljön, nem szélhámosokkal tárgyalnak a diplomaták) a Közel-Keleten, mire eljutottak oda, hogy az amerikai felet is bevonják a megbeszélésekbe. Ez először 2010 novemberében történt meg egy álmos kis bajor faluban, ahol a három érdekelt fél mellett, tálib kérésre, Katar képviselői is jelen voltak. Ez a tárgyalás tizenegy órán keresztül tartott, és természetesen nem született megegyezés semmiben. Nem is ez volt a cél, hanem ismét a bizalomerősítés, egymás megismerése, a feltételrendszer lefektetése, a megtárgyalandó kérdések összeállítása. Azóta két találkozóra került sor: a katari fővárosban, Dohában és Berlinben. Ez utóbbi kapcsán szivárogott ki (Der Spiegel), hogy Omar molla egykori munkatársa, a harmincas évei közepén járó Tajjeb Agha lehet a tálibok képviselője. Valószínűsíthető az is, hogy ezeknek a megbeszéléseknek az eredményeként került sor arra, hogy az Egyesült Államok kérésére az ENSZ Biztonsági Tanácsa kettéválasztotta azt a szankciós listát, amely együtt tartalmazta a tálib- és al-Kaida-vezetők névsorát. Az ezzel foglalkozó bizottság elnöke pont a német ENSZ-nagykövet. Talán az sem véletlen, hogy a BT 2011. június 17-én döntött a szankció alá helyezett al-Kaida- és tálib-vezetők külön kezeléséről, pont azon a napon, amikor a médiában először szellőztették meg a titkos tárgyalásokat.

Ősszel jött a mélyrepülés, számos merénylet és likvidálás mindkét oldalról, a tálibok öngyilkos merénylője végzett Burnahuddin Rabbani veterán politikussal, aki a megeegyezést szolgáló tanácsot vezett. Az elmúlt évben Észak-Afganisztánban - ez minket jobban érint - számos magas rangú tűdzsik politikust likvidáltak a tálibok, Sayedkhili tábornokot Kunduz, korábban Baghlan rendőfőnökét, Daud Daud tábornokot, akit a magyar paracsnokok az egyik legjobb vezetői képességű embernek tartották. Mohamed Omar kudnuzi kormányzót, december 25én Talokánban a parlamenti képviselőt.

Persze az ISAF a maga részéről hasonlóan lépett fel, de főleg a kis és középveeztőkre koncentrálva, naponta több tucat bevetést hajtottanak végre amerikai és afgán különleges erők (2800-t 2011-ben?). Baghlan tartomány az egyik legintezívebb harcok színtere volt (inforgrafika itt), sokat is javult a helyzet

Szóval a kölcsönös írtás mellett most valahogy formalizálódnak a tárgyalási lehetőségek is.

Részletek még alig vannak, de közben Hekmatyar képviselői is találkoztak Karzai képviselőivel.

Végül még egy gondolat innen. A bejelentéssel kapcsolatban felmerült egy kérdés. Hogy kik is azoka tálibok, akik bejelentették a lépést? Omár molla, a legfőbb politikai vezető nem szólalt még meg, úgy hogy kérdés, hogy a politikai iroda kit fog reprezentálni. A tétek óriásiak, a tálibok részéről is, tárgyalni ugyanis egyszerre lehet bölcsesség/előrelátás vagy a hyengedés jele.

iraki és katonai tanulmáynok

Iraq’s Sectarian and Ethnic Violence and the Evolving Insurgency
A grafomán Anthony Cordesmann írása. Ez a szakember évtizedek óta foglalkozik a régióval, főleg katonai biztosnságpolitikai szempontból. Mindenhez hozzáfér mindenhova elviszik, midnenkivel tud beszélni. És hónapról hónapra írja a nagyon hosszú tanulmányait. nem is érdemes előre olvasni, csak akkor szabad, ha konkrétan dolgunk van a témával.

AN OVERVIEW OF THE UNITED STATES INTELLIGENCE COMMUNITY, elég semmitmondó, tényleg csak egy overview. 1x oldalon. Jó sok cég van, tényleg macerás lehet ezeket egybefogni, koordinálni.

Arab volunteers killed in Iraq: an Analysis
Rövid de jó elemzés a nem-iraki felkelőkről. Igaz kicsit régi, 2005 végi. Magas a szaúdiak aránya és főleg Nedzsdből, ahol a wahabiták központja van.

Things Fall Apart. Két nagyágyú írta. Irak kapcsán mindenről van benne szó, de szerintem a külföldi példák kicsit rosszak, lásd menekültek és azok hatása. 140 oldal körül.

Prospects for Iraq’s Stability
Nem is tudom minek nevezzem ezt, talán az amerikai hírszerző közösség középtávú becslését az iraki stabilitás lehetőségeiről. National Intelligence Estimate, vagy legalábbis nyilvánosságra hoztak ebből.

REGIONAL FEARS OF WESTERN PRIMACY AND THE FUTURE OF U.S. MIDDLE EASTERN BASING POLICY
A címből kijön kb, hogy miről is szól a 113 oldalas tanulmány. Ilyen fejezet címek vannak:
WESTERN BASES IN THE ARAB WORLD FROM WORLD WAR II UNTIL OPERATION DESERT STORM. 1958-ban britek kivonulnak Irakból (Habbaniya Air Base), amerikaiak Szaúd Arábiából 1962-ben (Dhahran) és megint csak az USA Khaddhafi hatalomátvétele után 1969-ben Líbiából (Wheelus Air Base). Az 1979-es iráni forradalom után USA elvesztett minden bázist és lehallgató állomást a térségben. Kivéve persze Diego Garciát, amit eközben kezdtek el kiépíteni (ez brit szigetcsoport amerikai használatban). Nagy Britannia 1967 és 1971 között számolta fel a bázisait, London nem kiszorult, hanem anyagi okokból leszerelt.
Van egy fejezet az 1991-2001 közötti időszakról és a pre és post-Szaddam időszakról.

Talán ami még érdekes lehet, az a 2003 utáni időszak, amikor USA gyakorlatilag kivonta csapatait Szaúd Arábiából, és különleges katonai kapcsolatokat épített ki Katarral. Irakban hossszú távon négy szupetbázis épül. Lássuk csak:
Currently, four of the most important
basing locations in Iraq are Talil in the southern part
of the country, Bilad Air Base (or Camp Anaconda) in
central Iraq, al Asad airbase in Western Anbar province,
and al Qayyarah in northern Iraq. All of these bases
are some distance from major population centers and
have vast infrastructures, and sometimes are referred
to colloquially as “superbases.”

Most átfutottam a maradék 50 oldalt. Nagyon jó tanulmány. Irak után végig megy Egyiptomon, Jordánián és az öböl menti emírségeken. Nagyon jó kis részelemzések. Világos, hogy a két súlypont Katar ( a térség leghosszabb kifutópályával) és Bahrain (az amerikai ötödik flotta parancsnokságával). Ott van még az Emirátusok, amivel úgy tűnik nem tudnak dűlőre jutni. Nagy bázis kapacitás,a térség legjobb kikötője, amely anyahajó fogadására is képes. Minden szuper lenne, ha
1. nem lett volna a 19 9/11 es merénylőből kettő emirátusi
2. Dubai nem ismerte volna el a Talibánt 2001-ig (ezt rajta kívül csak Pakisztán és Szaúd Arábia tette meg). Azóta sem találtam egy értelmes magyarázatot, hogy ez miért érte meg az Emirátusoknak.

Igen ez a legérdekesebb tanulmány az olvasottak közül

Ez két olyan tüske, ami miatt csak a katonai kapcsolatok virágzanak és bár a politikailag is szövetséges, de nem úgy 100 százalékosan mint Katar vagy Bahrein. Amikor a helyi kikötő cég (a világ harmadik legnagyobb ilyen vállalata) megvette a P&O-t hat keleti parti kikötő is kezébe került. Erre amerikában mindenki terrorista veszélyt kiáltott. Ez kicsit rosszul esett az araboknak.