Ambíciók és valóság: merre tart az átmenet (inteqal) Afganisztánban?

Ezzel a címmel írtam egy hosszabb tanulmányt a biztonságpolitika.hu webportálra még tavaly év végén.

A tanulmányban egyrészt megpróbáltam összeszedni, hogy mi vezetett ahhoz, hogy politikusok fejéből kipattant az ötlet a külföldi katonák kivonása, illetve, hogy a biztonsági felelősség átadása, hol mikor miért és milyen ütemben történt, történik. EZ utóbbi egy kicsit érdekesebb volt, mert nem nagyon volt forrás a hivatalos dokumentumokon kívül, és nagy meglepetésemre, ezek egy része nem is volt a neten. De nekem megvolt valahonnan, nem emlékszem honnan.

A tanulmány legvégén még van éhány kritikus gondolat, de inkább az átmenet magyar aspektusát fogom ide bemásolni.  Röviden összefoglalva azt mondhatnám nincs mire büszkének lennünk. Itt pontosan megmutatkozott a világos magyar stratégia hiánya és kormányzati figyelem (érdeklődés) hiánya. Az a durva ebben, hogy a PRT-nak rengeteg mindent köszönhet a mindenkori magyar kormány a nemzetközi megítélés terén, a külpolitikánk láthatósága terén, mégis figyelmet alig kapott (ez nem tévesztendő össze a HM sikerpropagandájával, az más tészta). Ime:

Az átmenet Baghlan tartományban, a magyar Tartományi Újjáépítési Csoport felelősségi területén

Az Észak-Afganisztánban található Baghlan tartomány az elmúlt években az egyik legfontosabb területnek számított Kunduz tartománnyal együtt (ISAF szóhasználatban Baghlan-Kunduz korridor) az ISAF számára. A nemzetközi erők éves katonai terveiben, az északi régióban elsőszámú prioritást élvezett, amit a tartományba küldött amerikai és német erők, valamint az afgán biztonsági erők folyamatosan növekvő száma mutatott 2010-től kezdve. A két tartomány talán legfontosabb értéke tranzit jellegéből adódik, amelyet a Közép-Ázsia és Afganisztán között kiépülő utánpótlási útvonal jelent.

 

Baghlan tartományban ér össze a Mazar-i Sharif és Kunduz felől érkező két főút, amelyek a közúti összeköttetetést biztosítják Közép-Ázsia felé; illetve a tartomány északi határán van a Szalang-hágó, amely az egyetlen egész évben használható szárazföldi kapcsolat a Hindukus hegységen keresztül Afganisztán északi és keleti, valamint déli területei között. Ennél fogva Baghlan stratégiai elhelyezkedésű, ám a NATO szemében csak az után vált stratégiai fontosságúvá, hogy az ISAF pakisztáni utánpótlási útvonala jelentősen meggyengült az ottani tálib csoportok tevékenysége miatt. Az alternatívaként kialakított Északi Ellátási Útvonal (Northern Distribution Network), részben Európa felől Oroszországon keresztül, részben közvetlenül Közép-Ázsia felől biztosítja az ISAF erők ellátását, ma már több mint 50 százalékban. Ez a fejlemény növelte meg – nem Baghlan elhelyezkedése önmagában – a magyar PRT működési területének fontosságát.

 

A terület kiemelt fontossága kapcsán az volt az eredeti nézet, hogy a tartomány, vagy legalábbis a kulcsfontosságú, a főút mentén haladó járások az utolsó előtti negyedik fázisban kerülnek majd az afgán biztonsági erők fennhatósága alá. Ezt a logikát támasztotta alá az, ahogy az első két lépcsőben bejelentésre kerültek a környező tartományok (Bamiyan, Samangan, Takhar, Pandzsír) és az ott levő járások. Az ott működő Tartományi Újjáépítési Csoportok is megkezdték a saját evolúciójukat az elméletben lefektetett tervek szerint. Mind a bamiyani új-zélandi, a mazar-i sharifi svéd, a kunduzi és badakshani német (és a távolabbi, de szintén az északi régióhoz tartozó faryabi norvég) PRT közös civil-katonai vagy civil vezetés alá került, a delegált vezető diplomata irányításával, természetesen a katonai kompetenciákat továbbra is meghagyva a katonai parancsnok számára.

Ezzel párhuzamosan a PRT-k civil, fejlesztési jellegén igyekeztek erősíteni, elsősorban a fejlesztési források bővítésével és az átmenet végrehajtásához támogatást jelentő koordinációs, tanácsadói jelleg erősítésével. A civil jelleg erősítése nem jelentette feltétlenül, hogy létszámban is növelték volna a PRT-k nem katonai létszámát, de az afgán tárgyalópartnerek felé a politikai megjelenítés szintjén mindenképpen növekedett a civil jelleg.

A badakshani német és norvég PRT az elemzés készítésének idején (2012. december) már bezárt, Norvégia ráadásul a NATO kérésére a tervezett időponthoz képest egy fél évvel korábbra hozta előre a bezárást. Mindkét tartomány csak a harmadik lépcsőben került be az átmenet folyamatába, és ráadásul nem is az összes járás (lásd a fenti térképet). A svéd PRT – valószínűleg mivel az ISAF számára stratégiailag kulcsfontosságú régiós „fővárosban” működik – az utolsó pillanatig marad, a kunduzi német PRT pedig valamikor 2013 nyarán vagy őszén fog bezárni.

A magyar PRT esetében az első lépések 2010-ben kezdődtek, amikor a PRT feladatul kapta az ISAF északi regionális parancsnokságától, hogy egy megadott kérdőív kitöltésével havonta jelentsen az átmenet szempontjából fontos tartományi állapotokról. Ezzel párhuzamosan az afgán oldalról is megindult az információk begyűjtése: Kabulból rendszeresen érkeztek szemrevételező bizottságok, akik a saját rendszerükön keresztül kezdték meg a tartomány felmérését. Az érdemi tervezés 2011-ben kezdődött meg – a helyzet ekkor még viszonylag kényelmesnek tűnt, hiszen az akkori tervek szerint Baghlan tartományt csak 2013 őszén tervezték átadni. Az események valamikor 2011 második felében gyorsultak fel, amikor először merült fel, hogy a tartomány vagy annak egyes részei már 2013 tavaszán, azaz egy fél évvel korábban is bekerülhetnek az inteqal folyamatába. A PRT-11 időszaka alatt (2011. augusztus – 2012. március) dolgozták ki a felállítandó Átmenet Munkacsoport (Transition Working Group) létrehozását, benne az afgán oldallal (rendőrség ANP/ANCOP, hadsereg, titkosszolgálat, kormányzó-helyettes, minisztériumok helyi képviselői) és a nemzetközi erők képviselőivel (PRT, német erők, USAID). Ekkor döntötték el, hogy milyen gyakorisággal, és hogyan tervezzék meg az átmenetet helyi szinten. Az afgán vezetés alig volt tájékozott az átmenet folyamatáról, így velük először a PRT ismertette az előttük álló feladatokat.

A PRT-12 időszaka alatt kezdődött el a munkacsoport rendszeres ülésezése elvileg hetente, a gyakorlatban inkább kéthetente. Az eredeti tervekhez képest viszonylag váratlanul, Baghlan tartomány egyes járásai (a főútvonal mentiek) már a harmadik átadási csomagba bekerültek. Karzai elnök 2012. májusi bejelentése ezzel új helyzetet teremtett minden szereplő számára. A helyszíni tapasztalatok szerint a baghlani afgán politikai vezetés nehezen értette meg az ügy súlyát és kevés érdeklődést mutatott a folyamat iránt, bár az is igaz, hogy korábban nem sok információt kaptak (vagy nem foglalkoztak vele) Kabulból, hogy miként is kell végbe mennie az átmenetnek.

Az is hamar világossá vált, hogy a tartományi vezetésben nem volt mindenkinek érdeke az átmenet siettetése. A Kabulból kinevezett kormányzó, aki a valóságban kevés befolyással rendelkezett, vagy a biztonsági erők (ANA, ANCOP, ANP) parancsnokai alapvetően a nemzetközi jelenlét minél tovább történő elodázásában voltak érdekeltek, mert ennek révén saját erőik helyzete stabilabb, biztonságosabb volt. Szemükben a nemzetközi erők távozása az értékes és hatékony támogató erők távozását jelentette, akikre korábban a bajban – a fegyveres harcok vagy műveletek során – végső soron számíthattak.

Talán ezért is a biztonsági erők képviselői a kezdetektől fogva nagyobb figyelmet tanúsítottak az Átmenet Munkacsoport ülésein. Ebben persze valószínűleg az is szerepet játszott, hogy 2012 tavasza és nyara között komolyan felmerült annak lehetősége, hogy Magyarország még az átmenet befejezése előtt, 2012 októberéig kivonja a Tartományi Újjáépítési Csoportot Baghlanból. Ez az idő előtti távozás, (ráadásul a kulcsfontosságú integal folyamat közepén) végül a NATO szövetségesek kérésére nem valósult meg, viszont a bizonytalanság hónapjai alatt a tartományban működő német erők is állandó résztvevői lettek a munkacsoport tárgyalásainak (a németek úgy sejtették, hogy ha Magyarország kivonul, akkor nekik kell majd befejezni az átmenetet).

Három hónappal a magyar PRT bezárása előtt ugyancsak elmondható, hogy a magyar újjáépítési csoport esetében elmaradt az evolúció mind a civilesítés, mind a fejlesztési erőforrások növelése tekintetében. A PRT továbbra is katonai irányítás alatt és fokozatosan csökkenő létszám mellett működik. A civil jelenlét egy fejlesztési tanácsadó (DEVAD) kiküldésével még 2011-ben megduplázódott. Az ő feladata a kiküldés idején azonban nem az inteqal támogatása volt, hanem a csökkenő magyar fejlesztési források miatt külső, nemzetközi támogatások felkutatása. Ezzel már érintettük is PRT-evolúció másik hiányzó aspektusát, a fejlesztési támogatások növelését az átmenetre kijelölt területeken (és a 2014-ig tartó évekre). A magyar fejlesztési források 2007-2008 kezdeti (500 millió forintnyi fejlesztési forrást felhasználó) időszaka óta folyamatosan csökkentek, összhangban a Külügyminisztérium és az ország gazdasági helyzetével. A jelentős költségvetési elvonások hatása megjelent az afganisztáni lehetőségek tekintetében is: 2011-re már csak mintegy 84 millió forintot fordítottak helyszíni projektekre, ami 2012-ben még tovább csökkent.

A PRT evolúciójának elmaradása elsősorban nem az afganisztáni PRT vezetőin múlott, hanem a hazai szándékok és a figyelem hiánya lehetett az oka. A misszió fő feladatai és belső feladatrendszerének átalakítása (civil irányító szerep megnövelése) mindenképpen kormányzati szintű döntést igényelt volna, ahogy ez más országok esetében is történt. Az elmúlt évek tapasztalatai azt mutatták, hogy a budapesti vezetés a PRT-t nem egységes kormányzati erőfeszítésnek tekintette, hanem egy olyan missziónak, ahol mind a katonai, mind a civil szereplők végzik a tevékenységüket (sőt a magyar rendőrség is jelen van az EU missziója révén). Az együttműködés nyilvánvalóan folyamatos a helyszínen, ám annak mélysége, koordináltsága változik attól függően, hogy kormányzati szinten mit várnak vagy nem várnak el, illetve, hogy az aktuális katonai parancsnokok (akik hathavonta váltják egymást) és a civil képviselők (egy-egy diplomata, aki 2-3 évet folyamatosan a pozícióban van) miként találják meg az összhangot.